Vannak,akik csak értetlenül néznek ránk. Hogy miért csináljuk ezt az egészet, hogy miért vállaljuk önként a sok lemondást, a sok nélkülözést, és hogy miért választjuk a nehezebb utat. Amikor bizonyos célokat, bizonyos állomásokat sokkal könnyebben elérhetnénk, ha másik iskolát, másik szakot, vagy más elhivatottságot vàlasztunk. Ők nem értik, mi az a Gépészélet, mi az, ami hajt minket a sokszor lehetelennek tűnő, és lemondásokkal járó világban. Ami nem is baj, hiszen ezt érteni nem is nagyon lehet. Az értelem definiálásával, racionálisan megközelìteni ezt a dolgot nem lehet. A sok kudarc után, a vége felé haladva már nincsenek észérvek. Itthagyhatnánk.. Átmehetnénk könnyebb szakra.. Elmehetnénk dolgozni.. Lehet, hogy anyagilag jobban járnánk. Lehet hogy kevesebb stressz érne minket. Lehet hogy nyugodtabb lenne az életünk. De van valami, ami nem lehet, hanem biztos: a tükörből többé màr nem az az arc nézne vissza ránk. Önèrzet.. Az az a dolog, amit nem tudott elvenni tőlem a BME. Elvette a lelkesedésem, a szabadidőm, a hobbijaimat, a pénzemet. De ha hagynám, hogy végérvényesen győzzön, akkor elvenné az önérzetemet is. Igazábòl ez túlmutat a józan eszen. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy nem vagyunk normálisak. Persze hogy nem. Megszállottak vagyunk. Teljesen odaadtuk magunkat egy eszmének. A gépész-eszmének. És a Batman óta tudjuk, hogy
"..aki többé válik, aki teljesen odaadja magát egy eszmènek, azt többé nem állìtják meg... Mert ő már nem is ember..
-Hanem?
-Legenda!.."
és jópár hónap (év) mùlva az ASAP: Legendák című dalának idézete lesz ránk jellemző:
"Egyszerű gyerekekből lettünk legendák,
ha bármit lépsz mindig gondold át
a testvérünkért tüzön vizen át
ez történelem így lettünk legendák"
És ezáltal azzá válunk, akikké anno válni akartunk. Sok embernek elfoszlottak a gólyatáboros álmai. Más (könnyebb) utat választottak. Mi kitartunk, mert az a fajta megszállottság, és belső tűz hajt minket, amelyik tüzet egyik tanszèk, és egyik tanár sem tud kioltani! És mindezekkel együtt a személyiségünk is alakul, fejlődik a jellemünk, megtanuljuk elviselni a kudarcokat, megtudjuk mi a közös munka, mi az a kitartás,megtanulunk töretlenül hinni, elviselni a pofonokat, köttetnek kapcsolatok, igaz barátságok, amik többek, mint egy kollegális munkahelyi kapcsolat. Mert erről is szòl ez. Együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt örülünk, együtt feledünk. Ès tènyleg, hiàba van hogy rossz, hogy nehéz, de akkor is részesei vagyunk a BME-nek, a bajtársakkal, a barátokkal együtt, a műszaki felsőoktatás királykategóriájában harcolunk, itt vívjuk minden nap a saját harcunkat.. és ez a dolog- ez az érzés- ez a tudat túlmutat a szenvedéseken, a szivatásokon, ez az érzés erőt ad holnap, ez az érzés magasabb rendű, mint bármi más. Mert bármennyire is nehéz, mi ezután Közlek-gépészek leszünk.
Legendák..
