Ezt a pár sort gyakran írtam már le ide. vakár így angolul, akár magyarul, akár csak közvetve. A jelentése teljesen egyszerű: a show-nak folytatódnia kell. Bármilyen nehéz is, bármennyire is elegem van, bárhogy is borulok ki. Nincs mese, fel kell állni, és tovább kell lépni, Mint eddig akárhányszor. Ez egy ilyen játék. A padlóra küldenek, beléd rúgnak, nem egyet, nem kettőt. De fel kell állnod. Hiába fáj. Hiába lenne kedved sírni. Össze kell, hogy szedd magad. Nincs idő. Nincs idő keseregni, minden perc kárba vész, amit a múlt dolgaira pazarolok. Pedig sokszor kerülgetnek a múlt gondolatai. Mi lett volna ha.., mi történt volna ha.., aztán persze úgyis az van, hogy van a jelen, amiben élek, és a jövő, amit a jelenben kell rendezgetnem, hogy amikor jelenné válik, jó legyen.  Nehéz ez az egész rohadt életforma. Ennyi lemondást, ennyi áldozatot még soha az életben nem hoztam semmiért. Ezt csak kevesen értik. Ők is főleg azok, akik nyakig benne vannak a bűvös három betű mocskában. Áldás ez, vagy átok? Már magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy csinálnom kell. Töretlen hittel, minden vészen át. Akárhányszor, akárki szúr ki velem, akárhányszor taposnak belém, bármennyi kudarc, és csalódás is ér. Akárhányszor tipornak is a porba, nekem fel kell állnom, és összeszedni magamat, majd tovább menni. És nem feladni. Nem adom fel! SOHA, SOHA, SOHA! Aztán persze lehet, hogy semmi értelme az egésznek, hogy egy zsákutcába jutok az egész által. Igazság szerint nehéz. Nem kicsit. Amikor látom, hogy mennyi dolgot csinálhatnék ehelyett, amikor látom, hogy mások hogy élnek… De ők úgy, én meg így. És nem tudom, kinek van igaza. Csak néha már az összes porcikámnak elege van ebből az egészből. Akkor rossz. Aztán összeszedem magam, megpróbálom leszűrni a konklúziókat, és tovább menni, újra- és újra próbálni. Soha fel nem adni. Mert a show-nak folytatódnia kell.